Full Moon 16, rész

16. Elrablás

EDWARD A KARJAIBAN CIPELT ÉS ÚGY FUTOTT. Hiányoztak ezek a dolgok az életemből. De eltörpült a nagyobb dolgok mellett, ilyen volt például az, hogy Edwarddal lehetek örökre. Ezért bármi áron lemondanék minden másról. Le is mondtam. Nem bántam meg egy cseppet sem! Edward mindennél és mindenkinél fontosabb, mint az, hogy cipeljen, vagy hogy elaludjak a karjaiba. Jó belátom... hiányoznak valamilyen szinten, de nem számít. Pár perc után megszólaltam.

- Jó a karjaidban lenni, de tudok futni... - vigyorogtam rá teli szájjal. Edward lenézett rám és felkuncogott.

- Én pedig elbírlak - kacagott - De ha kényelmetlen, akkor akár a hátamon is vihetlek... - ajánlotta föl ezt a lehetőséget is. A jó kedvét egy másodpercen belül átvette a komorság.

- Mi az? - kérdeztem, de már én is meghallottam Edward aggódásának a forrását. - Alice - nyögtük ki egyszerre. Edward lelassított, majd megállt. Esze ágában nem volt lábra állítania. - Edward! - szóltam neki. Ezzel csak azt értem el, hogy még jobban magához vont. - Hát jó - sóhajtottam lemondóan, amire egy mosolyt kaptam válaszul.

- Edward! Bella - ordította Alice fél kilométerről. 2 másodperc múlva már utol és ért minket. - Végre megálltatok! Habár tudtam - mosolygott - Szóval most nem mehettek oda - simított el egy kusza hajtincset az arcából, ami a futás során került oda. Edward felnevetett.

- Na jó! Utálom mikor néma párbeszédet folytattok! - rugdalództam, viszont ez sem segített

- Nyugi Bella, Edward csak azon nevetett, hogy azért nem mehettek oda, mert épp felújítás alatt van. - vigyorgott rám, majd kidugta rám a nyelvét

- És ezért képes voltál szólni? - kerekedtek ki a szemeim.

- Igazából lenne még valami. - motyogott maga elé - Nem akartok ott lenni mikor elmondják a kicsi nevét? Szerintem szép neve lesz - csillogtatta meg ragyogózó fogsorát. Edward felnevetett.

- Ejnye kicsi Alice! Kár, hogy nem tudsz normálisan a a szorzótáblára gondolni. - Szóval Edward már tudja. Alice vágott egy fintort majd újra szólásra nyitotta apró száját.

- Azért ne mondd azt, hogy nem vagyok hasznos - ért fülig a szája - így most már meg tudod mondani Bellának és mehettek oda ahova akartok. Hmm.. Edward az szép hely! - nevettet bátyjára - Szia Bella! - köszönt el tőlem, majd visszafelé kezdett el táncolni. Edward pedig újra futásnak eredt.

- Leteszel még mielőtt odaértünk? Tényleg, ha már itt tartunk.. elárulnád, hogy hol az oda? - megpusziltam a nyakát és az állát hátha így rá tudom venni arra, hogy elmondjon nekem mindent.

- Bella! - nevetett fel - Mindegyik kérdésedre a válaszom ... a nem.

- De miért? - fújtam ki a levegőt, majd beletörődtem a tudatlanságomba Megbánod te még ezt Edward Cullen! Vigyorogtam magamba.

Csak rohantunk. Edward nem volt hajlandó letenni. Erdőkön, pusztákon, mezőkön, réteken vágtattunk át, éjszaka. Ez volt az az időszak, amikor nem vettek minket észre az emberek, ha véletlen egy úttal párhuzamosan rohanunk. Nem láttak semmit. Körülöttünk sötétség. Maximum árnynak tűnhettünk a sötétben. Az emberek nem fordítanak különösebb figyelmet erre.

- Csak legalább a hátadra vegyél föl... - kérleltem most már tizenkettedjére ebben az órában.

- Legyen. - mondta mosolyogva, majd a hátára tett

- Köszi. - csókoltam bele a nyakába, újra és újra

- Bella... ne tereld el a figyelmem - nevetett, viszont a fejét csóválta

- Én nem... akarom a figyelmed elterelni, csak.. - újra megpusziltam azt a részt a nyakán, ahol régen az ütőerében a vér pulzált, a friss, meleg vér. Szomjas voltam. Egy kicsit. Nem volt elviselhetetlen, de már ideje lett volna e vadászni. Két és fél hete vadásztam utoljára. Akkor is csak egy őzre futotta, mert az egész család elment vadászni, és csak tíz őz volt kilencünkre.Jasper evett még egyet. Emmett-tel vitatkoztak egy sort, aztán fogadtak valamiben. Jasper nyert így hát övé lett Bambi, ahogy elnevezték. Vicces vadászat volt úgy gondolom.

- Edward... - kezdtem - Nem tarthatnánk egy öt perc szünetet?

- Tarthatunk. Ez nem azt jelenti, hogy majd ezután nem én foglak vinni! - Azt te majd meglátod! - gondoltam magamba

- Rendben. - csókoltam meg újra a nyakát. Edward megállt, majd újra a karjába vett. Karjaimmal átkulcsoltam a nyaka körül.

- Szóval Mrs. Cullen miért is kellett meg állnunk? - vigyorgott Edward, miközben megsimogatta az arcom, és a kusza tincseket kisöpörte az arcomból. Letett.

- Szóval.. hát.. - lábammal a földet rugdostam. - Szomjas vagyok - nyögtem ki. Edward arca ellágyult megfogta a kezem és az erdő fele húzott.

- Ugyan Bella, ezt nyugodtan elmondhattad volna normálisan. Nem sietünk.. - mosolygott

- Akkor jó! - viszonoztam mosolyát

- ... annyira. - fejezte be a mondatát kuncogva

- Hé! - boxoltam bele a karjába játékosan

- De tényleg, nyugodtan táplálkozz - mondta, miközben felmászott egy fára

- Te nem vadászol? - kérdeztem meg

- De, csak valami kicsire vágyom most.. még. - kacsintott rám

- Rendben, sietek! - mondtam, de már ott se voltam. Belevetettem magam a sűrű erdőbe. Gallyak, ágak, mindenhol. Szlalomoznom kellett ahhoz, hogy a ruhám épségben maradjon. 5 percnyi futás után, megéreztem egy szarvascsorda illatát. Támadó pozíciót vettem fel, és a torkának ugrottam szegény állatnak. Miközben szívtam ki az éltető nedűt a szarvas haláltáncot járt. Egy perc alatt kiszívtam belőle az összes vért, és a testét eleresztettem. Halk puffanással ért véget. Szerettem az állatokat, de nem akartam embert ölni. Kisebb áldozatokat kellett hoznom. Viszont az erdei állatokkal nem voltam megbarátkozva. Mindig is kutyát akartam. Eszembe jutott az az este, mikor Jasper képezte ki a harcra Edwardékat, és a farkasokat. Akkor azt mondtam Jake-nek, hogy sose volt kutyám, de mindig is szerettem volna. Az emlékek mosolyt csaltak az arcomra. Elkaptam még egy őzet, majd rohantam visszafele. Edward még mindig a faágon csücsült. Alice szokta mindig ezt csinálni. Mikor meglátott, leugrott a fáról. Azonnal elkapott, hogy esélyem se legyen a szabadulásra.

- Csaló! - nevettem és egy puszit adtam a szájára.

- Látom jól laktál. - mondta a szemembe nézve, úgy, mintha az előző szót, csak gondoltam volna. Egy bólintásra futotta a részemről, és egy ühüm féleség hagyta el a számat. Hihetetlen, hogy még mindig el tud kápráztatni. Meg kellett volna szoknom! De ugyanúgy viselkedtem a közelében mint régen. Ugyanazt a hatást váltotta ki belőlem. - Nemsokára oda érünk - világosított fel, miközben futott tovább az éjszakában. Felnéztem az égre. Olyan szépen csillogtak a csillagok. A tejút rendszert is lehetett látni. Imádtam a csillagokat. Sőt, szerencsénkre épp telihold volt, ami ezüstös ragyogást kölcsönzött mindennek, ami a földön volt. A távolban az eget fény világította meg, ami egy nagyvárosra utalt.

- Hova megyünk. Oda? - mutattam a kezemmel a fény irányába

- Igen, oda. De viszont mégse... - Köntörfalazott Edward - Majd megtudod, ha odaértem. Félek, hogy rájössz - nyomott a homlokomra egy puszit. Kikerültük a várost. Errefelé csak tanyák voltak. Azt vettem észre, hogy lassítunk. Egy kis ház fele közeledtünk. Edward letett a kapuban. Babrált egyet a zárral - mintha nem tudtunk volna rajta átugrani - kinyitotta előttem a kaput. Egy csodás régi ház állt előttünk. Tiszta volt, mintha karbantartották volna, viszont lakatlannak tűnt. Nem égett a villany. Még csak emberi szív dobogás se hallatszott ki a házból.

- Edward hol vagyunk? - kérdeztem meg. Ő a házat bámulta, majd végre megszólalt

- Ez a szüleim háza volt. Itt éltem, emberként. - a szemem nagyra nyílt - Chicagóban vagyunk, Bella! - mondta. Átkarolta a derekam és beinvitált a házba.

- Hű, nagyon hangulatos! - ámuldoztam. Igaz elég régi ház volt, de az akkori időkhöz képest elég szép.

- Szóval tetszik? Pedig nagyon poros itt minden! - megfújta a villanykapcsolót és felkapcsolta. - Tudod, Esme még mindig karban tartja. Évente egyszer eljön ide, és rendbe teszi.

- Gyakran szoktál ide járni? - kérdeztem meg, miközben Edward lehúzta a padlásfeljárót.

- Nem, nem gyakran... - rázta meg a fejét - Tudod az emlékek még mindig fájnak... - egy pillanatra féloldalasan elmosolyodott

- Akkor miért jöttünk ide? - öleltem át Edwardot a dereka körül

- Hát tudod, egyszer úgy is el akartalak ide hozni. Most pedig, hogy az Esme szigetre nem mehettünk, így hát ezt a helyet vettük úti célul. - csókolta meg a homlokomat. - De gyere, mutatok valamit! - megfogta a kezem és felhúzott a padlásra. Itt nagyon poros volt minden. Edward magabiztosan elindult balra, és egy hatalmas doboz előtt megállt. Lefújta róla a port, kinyitotta és egy kis fém ládikát vett ki belőle. Én még mindig ott álltam, mozdulatlanul. Nagyon körbe sem néztem. Edward mikor visszafele jött és megpöckölte az orrom. Felnevettünk. - Megmutatom neked ezt. - mondta és lehúzott a kanapéra. Kinyitotta a ládikát. Benne számos már már megsárgult fénykép feküdt. Edward átölelt, fejemet pedig a vállára hajtotta. Kivette a legfelső képet, és megmutatta. - Ez az anyám - simított végin a képen hüvelykujjával.

- Nagyon hasonlítasz rá. - mondtam, miközben a haját simogattam

- Ez pedig az apám - húzott elő egy másik képet és a kezembe adta.

- Az orrod kiköpött apádé - húztam végig mutatóujjamat az orrán, mire elmosolyodott. Megcsókoltam. Edward megmutatta a régi képeit. Amiken ő volt kiskorában, és a spanyol nátha előtt készült képet is. Furcsa volt így látni. Akkor még ember volt. Visszatette a képeket és az ölébe vont. Hajnalodott. Edward megcsókolt és beletúrt a hajamba, úgy, ahogy én az övébe. Szorosan magához ölelt és a fülembe suttogta.

- Nem akarlak soha elveszíteni - puszilta meg a fülem mögötti gödröcskét

- Sosem fogsz - leheltem és szenvedélyesen megcsókoltam. - Bella, állítsd le magad, és a fejed ne veszítsed el! - suttogta egy belső hang

- Mutathatok valamit? - kérdezte lehunyt szemekkel, és mintha olvasott volna a gondolataimba

- Ühüm... - nyögtem és felálltam Edward öléből

- Régen nekünk is volt, csak el kellett adnunk őket, így egy kicsit futni futunk - megfogta a kezem, és rohanni kezdtünk

- Jól van... Beszélj csak kétértelműen nevettem - bocsánatkérően nézett rám, de nem szólalt meg, csak vigyorgott. A távolban lovakat pillantotta meg.

- Ó! - egy mosoly terült szét az arcomon, és feltörtek a régi emlékek. Nevetnem kellett a bénaságomon.

- Mi az? - kíváncsiskodott szerelmem, mikor odaérkeztünk a gyönyörű pej lovakhoz.

- Edward, ezek gyönyörűek! Mindig is szerettem ezeket az állatokat! Olyan szépek. Csak túl béna voltam hozzájuk - nevettem

- Mesélj! - kérlelt

- Jó! - egyeztem bele. Nyelvemmel csettintettem, és a legközelebbi ló odajött hozzánk. Kinyújtottam a kezem. Megszagolta. Tudtam, hogy a lovaknak először a szagunkat kell megszoknia. Így már bízni fog bennem. Nem akartam, hogy elmeneküljön, ez a jószág. Még közelebb jött. Belefújt a kezembe. - Bizalom. Bízik bennem - gondoltam, és megsimogattam a fejét, és beletúrtam a sörényébe. Edward is megsimogatta a pofáját. Mindig a szája alatti részt és az orrán a bőrt szerette a legjobban. Olyan puha és sima volt. - Szóval Renee egyszer elvitt lovagolni, a közeli lovardába. Minden nagyon jól ment, míg nem elkezdett a ló ügetni és a hevedert nem húzták meg rendesen, így lefordultam a nyereggel együtt. Ezt a szerencsétlenségemre írtam. - nevettem

- Jaj! - Edward nem tudta eldönteni, hogy sajnáljon vagy nevessen. Ezért nagyon vicces lett z arca.

- Nevess csak, szerintem vicces. - Edward kuncogott - Te jól lovagoltál?

- Tudod Bella, régen lóval lehetett csak közlekedni. Mindenkinek tudnia kellett lovagolni, megülni a lovon.Így vittem a hírt anyámról az orvosnak - paskolta meg a ló nyakát - Mikor meg hazaértem én is rosszul lettem - nézett a távolba - szerencsére azt mondtam az orvosnak, hogy jöjjön ki megnézni anyámat, így engem is megtalált. Lovaskocsin vittek be minket a kórházba, ahol régen Carlisle is dolgozott. - megsimogattam a vállát, nagyon eltörték az emlékek. Közelebb léptem hozzá, és megsimítottam az arcát. Szemét lehunyta. Összeérintettem homlokunkat. - Bella, régen meg akartam halni, hogy semmi értelme ennek az egésznek, de itt vagy, és örülök, hogy Carlisle megtette. - melegség árasztott el, és elkezdtem Edwardot csókolni. Lehúzott a földre, félig ráfeküdtem. A haját kezdtem el simogatni, mikor abba hagytuk a csókolódzást.

- Szeretlek! - suttogta Edward

- Szerelmem. - adtam egy puszit a szájára. A ló mellettünk elkezdett nyeríteni, és odaügetett a másik oldalhoz. Hallottuk, hogy beszél hozzá valaki. Felénk közeledett.

- Iszkolás! - kuncogott Edward majd egy másodpercen belül már több száz méterrel arrébb álltunk. Vissza a házhoz már csak sétáltunk összeölelkezve.

- Elmondod az unokánk nevét? Unoka, jesszusom! - túrtam bele a hajamba. Edward csak kuncogott

- Elmondom Bella mama - nevetett

- Köszönöm Edward papa - vigyorogtam rá - Á, ez így nem jó - nevettem

- Tényleg nem - megvillantotta féloldala mosolyát - Szóval akkor tudni akarod a nevét? - bólintottam - Derek Black - szerintem jól hangzik. Megcsörrent Edward telefonja. Felvette. Alice volt, hallottam. Hangja, zaklatott és izgatott.

- Edward, találtunk mást, hogy mi lehet a gyerek! - mondta Alice - Nem kell sietnetek, de gyertek haza nem sokára! - mondta Alice a telefonba

- Nemsokára indulunk - mondta Edward. Alice nem válaszolt - Alice! Alice! - idegeskedett Edward - Látomás a Volturi látogatást tesz megint.. két hét múlva - káromkodott Alie a telefonba

- A francba! Köszi Alice! Megyünk, ahogy tudunk! - tette le a telefont Edward idegesen, majd felém fordult - Ennyit a kellemes emberrablásról - vigyorgott rám, majd az arca komor lett. A házba mindent vissza tettünk a helyére és bezártuk, majd rohantunk hazafele.


ui: bocsi a helyesírási hibákért, és a rövidségért. Most rokonok vannak itt, ezt se itthon írtam nézzétek el, és emlékezzetek, 10 komi!!! :)